Ki a civil? Mi a civil? De ki szerint?

Ki a civil? Mi a civil? De ki szerint?

 

Sebestény István írása következik, amely főként a két vitaindítóra válaszol (Kuti Éva cikke itt, Gerő Márton és Kopper Ákos cikke pedig itt található), és azt boncolgatja, hogy:

Talán éppen a harmadik kérdés a legfontosabb, és ez alapján kaphatunk más és más válaszokat az első kettőre.

Kuti Éva vitaindító cikkének címe az, hogy „szükséges és lehetséges-e éles határvonalat húzni a civilek és a pártok, a civilek és a kormányzati szféra között”. A felvetésre a civil társadalom definíciójából és funkcióiból kiindulva arra a következtetésre jut, hogy meg kell tisztítani a civilség fogalmát a benne rejlő a priori pozitív értékeléstől, hiszen éppen a „sokszínűségéből” fakadóan „negatívnak” tekinthető célok érdekében is létre jöhetnek önszerveződések. Ebből adódóan tehát nem „nemes, magasztos célokat követő civil társadalom állna szemben a politika zűrzavaros, tisztátalan világával”, amely ráadásul a civil közvélekedéssel ellentétben – jegyzi meg helyesen – szintén nem homogén. Sőt, ha nem is akkora mértékben, mint amazokat, de különböző, sokszor egymással ellentétes érdekű csoportok képezte heterogenitás jellemzi, még ha „kifelé” a hatalom egységesebb arculatot is mutat. Magyarán, valóban nem érdemes azért meghúzni a határt a civil és politikai/kormányzati szféra között, mert az előbbi morálisan „felsőbbrendűbb” az utóbbinál. Igaz ugyan, hogy ez a képzeletbeli elválasztó vonal arra is ragyogó lehetőséget biztosíthat, hogy a nekünk nem tetsző „megélhetési vagy álcivileknek” titulált szervezetekre, személyekre egyszerűen ráragasszuk a „kriptopolitikai” jelzőt, és áthajítsuk őket a túloldali fertőbe.

Teljesen egyetértek Kuti Évával abban, hogy – éppen funkcióikból, feladataikból következően – „a civil szerveződéseknek céljaik eléréséhez nem csak a politikai és a kormányzati szereplők ellenfeleként kell tudniuk fellépni, hanem a velük való együttműködésre is képesnek és hajlandónak kell lenniük”. És valóban „nem volna szerencsés, ha a civil társadalom illetve a politikai és kormányzati szféra közötti, sokszor valóban nagyon irritáló ’határsértések’ reakciójaként a magukat ’igazinak’ tartó civilek megpróbálnának egyfajta elefántcsonttoronyba vonulni, mereven elhatárolódni a politika világától”. Annál is inkább, mert a toronyból lenézve minden kisebbnek, jelentéktelenebbnek –– sok apró dolog pedig egyáltalán nem is – látszik.
Véleményem szerint viszont valóban kellene határvonalat húzni, azonban nem két szféra, hanem terrénumaik között. Mielőtt azonban ezt részletesebben kifejteném, mindenképpen szót kell ejteni a függetlenségről, amelyet viszont Kuti Éva cikkére reagáló írásban (Gerő Márton és Kopper Ákos: Mia civil? Mit akar? Honnan jön? Mi köze a politikához?) a szerzők a civilség egyik attribútumaként említenek. Hozzájuk hasonlóan én sem a szervezeti formára koncentrálnék, hanem inkább a függetlenség „misztériumára”. A statisztika nyelvén szólva, a politikai, mint független, és a civil szféra, mint függő ismérv között bizony sztochasztikus a kapcsolat, akkor is, ha a „függetlenségpártiak” ezt nem is szeretik be-, és elismerni. Más kérdés, hogy ez a függés milyen erős, és milyen irányú, ám azt a mindenkori politikai berendezkedés és a civil társadalom ereje, bátorsága aktivitása határozza meg. Ennek belátásához elég azt az evidenciát felhozni, hogy minden civil kezdeményezés, tevékenység abban a társadalmi, gazdasági, jogi környezetben zajlik, amelyet a politika teremt meg, ezáltal egyszersmind meg is szabva azt a mozgásteret, amelyben „civilkedni lehet”. Természetesen normális társadalomban ez igencsak tág, és így a korrelációs együttható igen kicsi. Ugyanakkor minél függetlenebben tud működni a civil szféra, annál inkább tudja ellátni a definícióban megfogalmazott funkcióit, vagyis annál inkább tudja maga befolyásolni, alakítani a kormányzati szektort. Voltaképpen itt egy visszahatásról, visszacsatolásról van szó, mely időben egy folyamatos, kölcsönös véget nem érő alkalmazkodást, formálódást jelent. Ha ezt hajlandóak vagyunk tudomásul venni, akkor véget érhet a „függetlenségi háború”, és a békekötés után a civil társadalom „konstruktív ellenzéki” szerepben, vagyis érdemi döntési pozíció nélkül, de a döntéselőkészítésben való aktív részvétellel teljesítheti küldetését – ideális esetben.

S itt vissza is térnék arra, hogy meddig is terjed, illetve kellene, hogy terjedjen a civil szféra, és meddig a politika „felségterülete”. A két szerző is azt írja – ugyan elsősorban a szervezetekre gondolva: „ezek a határok képlékenyek, és a társadalmi-politikai diskurzus vita hatására dinamikusan változnak, hiszen fogalmaink nem csak leíróak, hanem normatívak is egyben. Ez azt jelenti, hogy annak a kérdése, hogy mit tekintünk civilnek, milyen elvárásaink vannak a civil szereplőkkel szemben, mi az, amiről úgy gondoljuk, már nem fér bele a civil tevékenységbe nyílt kérdés, amit a társadalom szereplői folyamatosan újraértelmezhetnek, felülvizsgálhatnak.” Ez valóban így van, mint ahogy az is igaz, hogy „a civil és a politikai közötti elhatárolódás normális esetben nem éles, civil szervezetek politizálnak, politikai szervezetek és az állam szereplői összefonódnak spontán civil kezdeményezésekkel. Magyarországon azonban határozott az igény a civil és a politika közötti éles határvonal megrajzolására, ami az általunk kutatott álcivil diskurzuson keresztül is tetten érhető.” Ám attól hogy a civilek politizálnak – és itt nem részletezem a közismert sztereotípiát, miszerint a politika ugyebár a „köz ügyeivel való foglalkozás”, vagyis kifejezetten „civil kötelesség” – nem kellene az úgy nevezett „pártpolitika” hálójába belegabalyodniuk. Viszont Magyarországon sajnos ez zajlik. Pontosabban, azáltal, hogy a pártpolitika elindult hódító útjára, sorra bekebelezte azokat a civil, sőt állampolgári területeket (nem beszélve már az intim szféráról is), melyeknek nem szabadna a politika fennhatósága alá tartozniuk. Így már szinte minden hétköznapi kérdés, probléma, és nemcsak általános, hanem – ami a legszomorúbb – helyi szinten is, és az ezekkel való foglalatosság, az ezekre adott válaszok bizony politikai tevékenységnek, állásfoglalásnak tűnnek. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen látszólag az amúgy magukat függetlennek tartó civil szervezetek is a pártok szatellitjeivé degradálódnak – a közvélemény szemében. Vagyis nem csak az a kérdés, hogy meddig mehet el a civil a politizálásban úgy, hogy civil maradhasson – amire többször magam is megfogalmaztam azt a leegyszerűsített választ, hogy csak a döntéselőkészítésben vehet részt, a döntésben nem –, hanem hogy miként próbálja meg „bebizonyítani” egy-egy kérdésben kifejtett véleménye kapcsán azt, hogy a kérdés nem politikai jellegű. S ezért van az, hogy miután egy korhadt(nak vélt) fa kivágása/megmentése kapcsán kialakult vita egy önkormányzatban másodpercek alatt a politikai pástra terelődik, és a racionális, „párt-független” érvek helyett rögtön politikai motívumok, következtetések kerülnek elő, a szerencsétlen civil hiába próbálna holmi szakvéleménnyel előállva az objektív és ésszerű döntésre rábeszélni a „feleket”, rögtön az éppen azt az álláspontot „elfoglaló” párt szekértolójaként tekintenek rá. Ráadásul, ami a legszomorúbb, hogy a végletekig kettéosztott társadalmunkban ez már annyira reflexé vált, hogy magában a civil társadalomban is az öntevékenység irányát és tartalmát sokszor a politikai hovatartozás, elkötelezettség, az „irányvonal” határozza meg, és bizonyos értelemben, morálisan mindenképpen, elindult – Erdei Ferenc kifejezését kissé átalakítva – a „kettős civil társadalom” kialakulása. Vagyis ahogy az első mondatban megfogalmaztam, nem az a kérdés, ki a civil, hanem hogy ki szerint.

Mindezek alapján tehát én úgy vélem, nem az lenne a – legalábbis az első és legfontosabb –feladat, hogy meghatározzuk a civil társadalom, a civilség mezsgyéit, hanem az, hogy körülhatároljuk, és visszaszerezzük a (párt)politikától a közösségi és magánélet azon területeit, melyeken annak semmi keresnivalója nincsen. Ehhez viszont még csak nem is kellene konfrontálódni a mindenkori hatalommal, bőven elegendő lenne, ha a civilek ezt magukba nézve, a szükséges önvizsgálatot elvégezve, „civilizáltan”, a „civil felsőbbrendűséget” abszolutizálva előkészítenék a „civil kiegyezést”. Először csak egymás között, majd a politikai szférával is. És akkor talán a határok maguktól is „elmosódnak”.

Sebestény István

A képet Pataki Ferenc fejszámoló művészről Kotnyek Antal készítette ésmegtalálható a fortepan.hu-n. A kép a Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc alá tartozik.