A felsőoktatásban való részvétel a középosztályba való bekerülés, vagy az ottmaradás egyik eleme

A felsőoktatásban való részvétel a középosztályba való bekerülés, vagy az ottmaradás egyik eleme

 

A felsőoktatás aktuális kérdéseiről Polónyi István oktatáskutatóval, egyetemi tanárral készítettünk interjút, melyet két részletben közlünk. 1. rész

Vitatér: Hogy tekintesz a magyar felsőoktatásra, mit ad a mai diákoknak? Tudást, értékeket, kapcsolatokat?

Polónyi István: A válasz mindig attól függ, hogy milyen szakembert kérdezel meg. Egy közgazdász rögtön azt mondja, hogy jó munkaerő-piaci pozíciót ad. A magyar diplomások kétszer annyit keresnek, mint a középfokú végzettségűek. Ez nemzetközi összehasonlításban a fejlett országok között pillanatnyilag a legmagasabb. Ugyanakkor a diplomások munkanélkülisége harmada a szakmunkásokhoz, középfokú végzettségűekhez viszonyítva. A diplomások gazdasági aktivitása is nagyon magas. Ezek olyan pozíciót adnak az egyén számára, ami mindenképpen indukálja, hogy ma Magyarországon ekkora a kereslet a felsőoktatás iránt. Mindenfajta híreszteléssel ellentétben, a felsőoktatásba nagyon sokan szeretnének bekerülni. Közgazdasági megközelítésben az már nehezebb kérdés, hogy ez mennyiben járul hozzá az ország gazdasági fejlődéséhez. Van, aki azt mondja, hogy nem arról van szó, hogy a sok felsőfokú végzettség hatására nagyobb a gazdasági növekedés, hanem azt, hogy a gazdag országokban inkább járatják az emberek a gyerekeiket a felsőoktatásba. De a gazdasági növekedés és felsőfoktatásban végzettek magas aránya között biztosan van valamiféle kapcsolat. Más oldalról vannak a gazdaságin túl olyan társadalmi hasznok is, amik számszerűsíthetőek, ebből a szempontból logikus, ha az állam átvállal költségeket. De mivel a felsőfokú végzettségnek vannak egyéni hasznai, ezért nem indokolt, hogy az állam minden költséget átvállaljon. Kétségtelenül igaz az is, hogy ha megnézzük a posztszocialista országokat, akkor a rendszerváltás után mindegyikben megfigyelhető egy nagyon jelentős expanzió a felsőoktatásban. Ez alatt a húsz huszonöt év alatt gyakorlatilag utolértük a fejlett országok szintjét, a beiskolázottságban, de nem a diplomások számát illetően. Ha a tizennyolc-húsz-huszonegy éves korosztályt nézzük, akkor a felsőoktatásban résztvevők aránya most 30% körül van. Ha csak a húsz éveseket nézzük, akkor ez már negyven százalék. A felsőoktatásba résztvevők száma, tehát most körülbelül 30 és 40% között van. Ezzel az aránnyal a fejlett országok között az utolsó harmadban vagyunk.

A gazdasági tényezőkön túl azonban figyelembe kell vennünk társadalmi tényezőket is. A felsőoktatásban való részvétel a középosztályba való bekerülés, vagy az ottmaradás egyik eleme. Az elit valószínűleg már régóta külföldre járatja a gyerekeit egyetemre, a budapesti felsőközéposztály a budapesti elit egyetemekre, míg a vidéki felső-középosztály csúcsa szintén Budapestre járatja a gyerekeit. A középosztály alsóbb rétegei azonban már inkább a vidéki nagyegyetemekre, amennyiben az jó hírűnek számít. A maradék, az alsó középosztály az, aki inkább a vidéki főiskolákat választja. Természetesen az ez alatti rétegek pedig be sem jutnak a felsőoktatásba, mert az érettségig sem jutnak el.

A felsőoktatás tömegesedése a középosztály tömegesedésével jár együtt. A főorvos úr gyereke, akármilyen „hülye”, egyetemi diplomát fog szerezni, és a szomszédai is, mert ez egy életforma a középosztályban.

Vitatér: Az új szeptemberi keltezésű felsőoktatási tervezetben (A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései dokumentum szeptember 12-én közzétett változata innen letölthető.), egy sokak szerint modern, sokak által azonban vitatott szemlélet szerepel. E szerint a diákok preferenciái és választásai határoznák meg a jövőben, a keretszámokat is. Valóban képesek a diákok így gondolkodni?

Polónyi István: Ez egy vitatott kérdés a szakemberek között is. Ha Varga Júlia (http://econ.core.hu/intezet/varga.html) vagy Semjén András (http://econ.core.hu/intezet/semjen.html) kutatókat kérdezed, akkor azt fogják mondani, hogy a fiatalok választását meghatározzák a munkaerő-piaci igények. Én azonban azt mondom, hogy nem. Természetesen lehet valami ködös elképzelése egy fiatalnak a munkaerő-piacról, de ha ez tényleg így lenne, akkor senki nem menne andragógusnak, vagy szabadbölcsésznek. Ilyen foglalkozások igazából nincsenek is. Az már egy másik kérdés persze, hogy mégis el tudnak helyezkedni a diplomájukkal. Ez úgy működik, hogy amikor a gyerekek 40%-a jár a felsőoktatásba, akkor van egy nagyon szűk réteg, akik úgy gondolják, hogy ők befektetnek a saját jövőjükbe. A többség azonban nem így gondolkodik, erre jó példa lehet az orvos szakma. Hiszen ez egy rosszul fizetett szakma, ami még mindig képes a presztízse miatt nagyon sok embert vonzani, vagyis nem elsősorban gazdasági megfontolások alapján választják. Én azt gondolom, hogy a gyerekek többsége szülői, mikrokörnyezeti, pillanatnyi hatások alapján hozza meg a döntését. A munkaerő-piac csak a „százegyedik” szempont. Ebben az új stratégiai tervezetben arról is szó van, hogy ki kell szűrni azokat a szakokat, amelyekről később a hallgatók nem tudnak elhelyezkedni. De ilyen szak nincs, lehet, hogy nem a végzettségnek megfelelő szakterületen helyezkednek el, de elhelyezkednek. A tények tehát őket igazolják. A hallgató választását, mint a felsőoktatási rendszer allokációs mechanizmusát 2005-ben már bevezette Magyar Bálint, így ez a mostani stratégia tulajdonképpen ebben nem mond újat. Ez a döntés akkor azonban egyenlőtlenségeket szült, hiszen a liberális gondolkodás azt mondja: az okos gyerek kerüljön be az egyetemre, de a hátrányos helyzetű gyerektől, akinek nem volt mondjuk olvasni valója otthon, vagy nem volt pénze nyelvtanfolyamokra, azoktól elvette a legtöbb esetben az esélyt az egyetemi képzésbe jutástól. Központi felvételi rendszer a világon nagyon kevés helyen van. Az ilyen rendszer abban hisz, hogy azok a gyerekek, akik bejutnak a legokosabbak, ők valók a felsőfokú képzésbe, de a hátrányos helyzetű gyerekkel nem tud mit kezdeni. Azért, mert központi, teljesítmény orientált, hozott pontszámra épülő rendszer a felvételi. Amerikában a hátrányos helyzetűek problémáját úgy oldják meg, hogy ha egy egyetem nem vesz fel x százalék afroamerikait, akkor nem kap semmilyen támogatást. Arról van szó tehát, hogy ha a felvételi rendszer központosított, akkor nem lehet differenciálni sem a régiók, sem a hallgatók között. Egészen más felvételi rendszerre lenne szükség Miskolcon, mint az ELTE-n. Számomra elfogadható egy központi rendszer is, de fontosnak tartom, hogy beszéljünk a hátrányairól.

Vitatér: Mi lehet az alternatívája?

Polónyi István: Azt fontos tudni, hogy az oktatás-gazdaságtan szakemberei úgy gondolják, hogy nem ismerik az oktatás termelési függvényét. Nem tudjuk tehát megmondani, hogy tényleg azok lesznek-e a jó mérnökök, akik jó pontszámot hoznak matematikából és három nyelvvizsgájuk van. Vagy mondjuk azok lesznek-e a jó történészek, akik kiváló matematikai tudással rendelkeznek. Ennek a kettőnek nem biztos, hogy köze van egymáshoz. Az oktatáspolitika egyik megközelítése, hogy nincs fontosabb bemenet a felsőoktatásba, mint a gyerekek középiskolai teljesítménye. A másik pedig, hogy a felsőoktatási intézmény meg tudja ítélni, hogy milyen a megfelelő követelmény a bemenethez. A lényeges kérdés az, hogy központi felvételit vagy decentralizált intézményi felvételit akarunk-e? A felsőoktatási tervezetben szereplő közösségi főiskoláknál például (A közösségi főiskolákról bővebben olvashat A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései dokumentumban, amely innen letölthető.) egy ilyen típusú központi felvételi nem alkalmazható.

Vitatér: Három eset lehetséges: vagy a hallgatók jelentkezései alapján, vagy központilag, vagy pedig regionálisan határozzák meg a keretszámokat, az államilag támogatott helyek számát. Mi lesz most?

Polónyi István: Ebben az új tervezetben nagyon finoman utalnak a tandíj lehetőségére is, arra tehát, hogy nem lesznek államilag támogatott helyek, hanem csak tandíjasok. Nem mernek igazán belemenni a kérdésbe. A szöveg legelején írnak a hallgatók két csoportba való felosztásáról: állami ösztöndíjas és költségtérítéses. 2012-ben is azt szerették volna megvalósítani, hogy egy nagyon szűk államilag támogatott keret, tényleg a legtehetségesebb tízezer diák számára, és a többiek mind önköltséges képzésűek, akik felvehetik a diákhitel 2-t. A diákhitel 2 korlátozás nélküli abban az értelemben, hogy bármekkora tandíjat finanszíroz, nem kézhez kapja a hallgató, hanem rögtön az egyetemre utalják, és majd utána a vállalatokat lehet ösztönözni, vagy kényszeríteni, hogy valamilyen módon visszavállalják a törlesztést. Ez az állami szférában működhet, a versenyszférában azonban majdnem biztos, hogy nem, és valószínű, hogy a civil szférában sem. Ezt a koncepciót akarták 2012-ben bevezetni, és ennek a lehetősége a mostani tervezetben is benne van. A szöveg elején az írók „siránkoznak” azon, hogy miért nincs tandíj. Még mindig az a kérdés, hogy hogyan lehetne megszabadulni a keretszámoktól. Ha pedig nincs keretszám, akkor mindenkinek tandíjat kell fizetnie. Ma Magyarországon az összes hallgató 45%-a költségtérítéses, összesen 50-55 milliárdot fizetnek, ami az egész felsőoktatási bevétel egynegyede. Körülbelül az egyharmada annak, amit most az állami támogatás nyújt, tehát nagyon nagy összegről van szó. Ennek a megoszlása már másik kérdés: a nappali tagozatos hallgatóknak 20-24% költségtérítéses, míg a részidős, vagyis a levelezős, másoddiplomás hallgatók háromnegyede az.

Visszatérve tehát, a felsorolt lehetőségek mellett még egy nagyon komoly lehetőség az is, ha azt mondják, hogy nincsenek keretszámok. Csak annyi pénzt adnak az intézményeknek, hogy a hátrányos helyzetű tanulóktól a tandíját átvállalják. Például az ELTE-nek tízmilliárd forintot adnak, mert oda gazdagabb gyerekek járnak. A miskolci egyetemnek többet, mert a térségben több a hátrányos helyzetű gyerek. Ez egy felelős oktatáspolitikai döntés kell legyen. A keretszám intézménye nem törvényszerű. Lehet olyan tandíjat csinálni, hogy egyszerűen csak a tandíjkedvezményekre adnak pénzt az egyetemeknek, de egyébként egy általános, mindenkire érvényes tandíj van.

Vitatér: Miért nem tudja a szakma lezárni a tandíj kérdést?

Polonyi István: A tandíj ügy Magyarországon nagypolitikai vitává vált. Emlékezzünk vissza: Bokros Lajos bevezette, Magyar Bálint megtartotta, sőt emelte, majd a Fidesz eltörölte. Magyar Bálint másodszori minisztersége alatt már nem vezette be, majd az őt követő Hiller István be akarta vezetni, akkor írták ki róla a népszavazást. A nagypolitika ügyévé vált tehát, miközben, ez a jelenlegi tervezet is azt írja, hogy be lehetne vezetni egy másfajta finanszírozást, egy sokkal igazságosabb rendszert. Azt a pénzt, amit jelenleg keretszámokra ad az állam, szociális juttatásokra lehetne költeni, vagy tandíj átvállalásra. Az már állami vagy intézményi döntés, hogy a jó tanulótól vagy a hátrányos helyzetű gyerektől vállalják át a tandíjat, de az biztos, hogy szociálisan sokkal érzékenyebb rendszer lenne.

Vitatér: Az ideális rendszer az lenne, ha van egy általános tandíj, amit kiegészítenének a hátrányos helyzetű diákok számára egy jól kidolgozott ösztöndíjrendszerrel?

Polónyi István: Igen, és emellett nagyon fontosnak tartom az intézményekre decentralizált felvételi rendszert is. Ha létezik olyan, hogy munkaerő-piaci kereslet, akkor azt csak regionálisan lehet felmérni. Egy miskolci gyerek nem tudhatja biztosan, hogy Pesten mi van, mi lesz. Azonban azt, hogy Borsod megyében milyen trendek várhatóak, esetleg tudhatja. Olyan, hogy összmagyar munkaerő-piac prognózis nincs, területi, regionális viszont lehetséges.

Vitatér: Mi a véleményed a hallgatói szerződésről?

Polónyi István: Politikai zsákutcának tartom. A hallgatói szerződést mára sokat puhították, változtatták. Nyilvánvalóan elképesztő mértékű adminisztrációval jár. Nyilván kell tartani az egész életedet, amíg vissza nem fizeted, vagy nem teljesíted az itthon töltendő munkavállalási időt. Azt se biztos, hogy meg tudják csinálni, hogy azokkal visszafizetessék, akik nem végezték el az egyetemet, ugyanis a lemorzsolódókkal is vissza akarja fizettetni az állam az ösztöndíjat. A hallgatói szerződés tehát egy politikai zsákutca volt, amiből nem tudtak teljesen kihátrálni. Most már sokkal lazább a dolog, és előbb-utóbb valószínűleg el fogják törölni, vagy pedig magyar szokás szerint lesz is meg nem is. Nem ellenőrzik rendesen, mert nem lehet. Hát gondoljunk bele, hogy évente ötvenezer diplomát adnak ki, az tíz év alatt félmillió ember, húsz év alatt egymillió. Ennyi embert nem lehet ellenőrizni, ez elképesztően nagy adminisztrációt jelent.

Ez egyébként abból is adódik, hogy ha megnézed a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, vagy a Széll Kálmán tervet, azok jól láthatóan tévhitekre épülnek. Tele vannak olyan adatokkal például hogy milyen nagy a diplomás munkanélküliség, vagy milyen sokan mennek külföldre. Ez azért bosszantó, mert persze, hogy sokan elmennek, de hetven-nyolcvan százalékuk haza is fog jönni.

Vitatér: Miért?

Polónyi István: Mert ez csak egy nagyon szűk réteg számára tényleges lehetőség. Látnunk kell, hogy egy magyar diplomával külföldre induló hallgató túlnyomó többsége nem diplomás munkakörbe megy. De aki diplomás állást kap, mint pl. az orvosok, azok sem álomállásokat kapnak. Norvégia jó példa, mert oda sokan mennek, de sokan haza is jönnek a nyelvtudás miatt. Angliába is el lehet menni orvosnak, de a legrosszabb munkakörökbe. A diplomás munkakörök nagyon nagy része nem konvertálható. Mivel azonban külföldön is nagymértékű a diplomás képzés, a magyar diplomás csak a százegyedik lesz a sorban. 

Vitatér: Vannak pontos adatok a lemorzsolódásról?

Polónyi István: Nincsenek. Évente nagyjából tizenkétezer gyerek morzsolódik le. Az is vita a szakértők között, hogy ez soknak, vagy kevésnek számít. Ugyanekkora az arányuk Amerikában és Új-Zélandon is, de a cseheknél ennél kevesebb. Varga Júlia csinált erről számításokat, először azt mondta, hogy 40% a lemorzsolódók aránya, de aztán rájött arra, hogy sokan szakot váltanak. Számításaink szerint ez az arány most 25-30% körül lehet. Évi tíz-tizenkétezer tehát azoknak a gyerekeknek a száma, akik lemorzsolódnak. A magyar rendszer ezzel a jelenséggel nem tud mit kezdeni. Az egy izgalmas, fontos kérdés, hogy miért nem lehet adni valamilyen képesítést nekik, amit hasznosítani tudnak? Miért nincs legalább minden egyetemen öt olyan tanácsadói iroda, ami azzal foglalkozik, hogy mit csinál, mit akar csinálni a hallgató? A magyar rendszerből teljesen hiányzik az a szolgáltatói hálózat, ami a nyugat európai tömegesedő egyetemeken megvan. Ezek többek között arról szólnak, hogy a diákok meg tudják mutatni mit csináltak eddig, hogy – egyebek mellett – korrepetálást vagy munkaköröket tudnak javasolni számukra, vagy lelki tanácsokat adnak.

A fotó megtalálható a fortepan.hu-n. A kép a Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc alá tartozik.