Tandíj – érvek és ellenérvek

Tandíj – érvek és ellenérvek

 

Magyarországon újból és újból, általában kormányváltás után kerül napirendre a mindig nagy indulatokat kiváltó tandíj kérdése. Ezt tapasztalhattuk 2011-ben, 2007-ben, de 1995-ben is. Az alapvető kérdés, amely régóta foglalkoztatja a politika és az oktatás szereplőit: milyen arányban osztozzon, osztozzon-e egyáltalán a társadalom és az egyén a felsőoktatás finanszírozásán? A szakértők és az érintettek általában egyetértenek abban, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan, hiszen vannak hallgatók, akik ingyenesen tanulhatnak, és vannak olyanok is, akik rengeteget fizetnek tanulmányaikért. Abban is egyetértenek, hogy a magyar felsőoktatás nem csak nemzetközi viszonylatban, de még önmagához képest is alul finanszírozott, hiszen csupán a GDP egy százalékában részesül. Azzal kapcsolatban azonban, hogy „szükséges-e, igazságos-e, hasznos-e” egy általános tandíj bevezetése már megoszlanak a vélemények.

A rendszerváltás után hat évvel, 1996-ban a magyar a felsőoktatásban résztvevők száma megháromszorozódott. Ezt a jelenséget, amelyet tömegesedésnek nevezünk a költségvetés nem tudta finanszírozni. A költségtérítéses képzést, ami azt jelenti, hogy a hallgató szinte a teljes képzési költségét fizeti, erre való hivatkozásként vezették be. Ez az összeg ma már intézményektől, szakoktól függően félévente lehet százhúszezer, de akár kétmillió-hatszázezer forint is. Az állítás tehát, hogy Magyarországon nem létezik a tandíj intézménye megkérdőjelezhető, hiszen tizenhét éve létezik, csak éppen költségtérítésnek nevezik.

Egy általános, de a költségtérítés összegénél alacsonyabb tandíj bevezetése mellett első érvként szolgálhat tehát, hogy az állami költségvetés nem tudja fenntartani a felsőoktatást, így a finanszírozás egyik elemeként szükség van a bevezetésére. Ugyanakkor ez az egyén szempontjából is hasznos lehet. Ahogy Polónyi István oktatáspolitikai kutató fogalmazott: „Drágává teszi a hallgató idejét, mert pénzbe kerül az évismétlés, illetve aki fizet, az követelhet, azt kevésbé lehet átvágni. A tandíj a hallgató kockázatává is teszi, hogy mit tanul, azaz előrébb hozza a munkaerő-piaci gondolkodást.”. Egyértelmű lehet a tandíj teljesítményösztönző és a tudatos választást inspiráló szerepe. Az egyetemek minőségére gyakorolt hatása azonban korántsem ennyire egyértelmű. Hiszen annak ellenére, hogy számos diák vesz részt költségtérítéses/tandíjas képzésben, a magyar egyetemek minősége még sem változott az évek során. Természetesen az is elképzelhető, hogy a fogyasztói magatartás idővel kialakul a felsőoktatásban.

Az általános tandíj bevezetése mellett érvként szolgálhat még a jelenlegi rendszer igazságtalansága. „ […] Nem túl életszerű, hogy a költségtérítést fizetők mind gazdag hülyék, míg az államilag támogatottak egytől egyig szegény sorsú zsenik.” (http://magyarnarancs.hu/belpol/tandij_pro_es_kontra_-_befektetesi_alapok-68079) Vagy, ahogy Varga Júlia jellemzi a jelenlegi rendszert: „sokan fizetnek nagyon magas képzési költséget és kevesen semmit”. A költségtérítés kiugróan magas összegére nagyon kevés egyetem reflektál ösztöndíjrendszerével. Egyes intézményeknél találkozhatunk olyan kezdeményezésekkel, amik lehetővé teszik a hallgató számára, hogy jó tanulmányi eredményével visszakaphassa a befizetett összeg egy részét. De arra is van példa, hogy egyik félévről a másikra egy költségtérítéses hallgató átsorolódjon államilag támogatott képzésbe. Ez azonban egyrészt annak függvénye, hogy kimagaslóan teljesítsen tanulmányaiban, másrészt annak, hogy egy államilag támogatott hallgató lecsússzon tanulmányilag. (A Vitatér Tóth Fruzsina Mártával, és a Széchényi István Szakkollégium hallgatóival készített interjúiban erről bővebben olvashat. Az interjúk napokon belül olvashatóak lesznek az oldalon.) Egy költségtérítéses hallgató azonban rászorulhat arra, hogy tanulmányai mellet dolgozzon, ami egyértelműen ronthatja álagát. Tehát egy általános, de alacsonyabb összegű tandíj bevezetése akár segíthet a „fizetős” és „nem fizetős” hallgatók között kialakult szakadék megszűntetésében. Azonban minden szakértő, résztvevő egyetért abban, hogy ennek bevezetése csak akkor lehetséges, ha ezt egy jól kidolgozott ösztöndíj- és diákhitel rendszer támogatja, hogy a szociálisan rászoruló diákok ne maradhassanak ki a felsőoktatásból. A tandíj bevezetése azonban minden esetben magában hordozhatja azt a kockázatot, hogy a szegényebb és szerényebb képességű diákokat eltántorítja a továbbtanulástól.

A „fizetős” és „nem fizetős” hallgatók között tátongó szakadék felszámolását a finanszírozás terén vállalt nagyobb állami szerepvállalás is segítheti. Számos európai országban találkozhatunk azzal, hogy a felsőoktatás a hallgatók jelentős részének vagy teljes egészének ingyenesen vagy kvázi ingyenesen hozzáférhető. A diplomások a társadalom számára direkt és indirekt módon egyaránt hasznosak, „mert magasabb a jövedelmük, többet fogyasztanak, és a vállalkozási kedvük is nagyobb”. (http://magyarnarancs.hu/belpol/tandij_pro_es_kontra_-_befektetesi_alapok-68079) A diplomával rendelkezők tehát több adót fizetnek, és a felmérések azt mutatják, hogy társadalmilag aktívabbak, alacsonyabb körükben a munkanélküliség, a bűnözés, és tovább élnek. Így a felsőoktatásba való állami befektetés egyértelműen megtérülhet.

A Vitatér felsőoktatásról szóló vitasorozatának második állomása a Tandíj újból és újból aktuálissá váló kérdését járja körül a felsőoktatás különböző szakértőivel, szereplőivel.

Szóljon hozzá Ön is!

A fotó megtalálható a fortepan.hu-n. A kép a Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc alá tartozik.